Amikor először jelentkeztek be Csokiért, talán április környékén, megmutattam a családnak. Nagyon tündérek voltak, hoztak neki Pedigree kutyakaját - akkor még nem volt táposkutyus, úgyhogy ehetett bármit -, de látszott, hogy nem ők lesznek az igaziak. A második család már az igazinak tűnt. De végül is az Apuka egy nagyobb testű ebet szeretett volna. Csoki viszont annyira elbűvölte az Anyukát, hogy bár nem fogadták örökbe, de hoztak ajándékba egy zacskó tápot neki és az alapítványt is támogatták egy összeggel. A harmadik érdeklődés már Ausztriából jött és nagyon komolynak tűnt. Ráadásul én is egy hosszabb útra készültem, úgyhogy - bár a szívemhez nőtt őCsokisága - azt gondoltam, hogy itt az idő, el kell szakadnunk egymástól. Tanítottam neki pár német szót: Komm! Sitz! és a megbeszélt időpontban levittem Rékáéknak, hogy vigyék át a határon és adják oda az új, szerető családjának. Utolsó éjjel persze fölengedtem az ágyamba, mert mégiscsak utolsó éjjel, kéremszépen. És reggel levittem, elbúcsúztam, de Csokikutya nem nagyon mutatott szomorúságot, biztos ő már érezte, hogy nem egy életre megy el, csak pár órára Rékáékkal kirándulni egyet :) Mert a család, aki várta, végül is nem várta. Az utolsó pillanatban lemondta. És itt jön be egy másik szál...
A volt barátom párszor találkozott Csokival és igen jól elvoltak. Mikor felhívtam, hogy mégsem megy Csoki Ausztriába, megkérdezte, hogy miért nem jön ide - ti. ő vidéken él. Mondtam neki, hogy egy szavába került, mert én úgyis most elutazom és addig szívesen rá bíznám az ebet, mert nem igazán tudom magammal vinni. Bár eljátszottam a gondolattal, de 10 nap vonatozás nem hiszem, hogy jót tett volna neki, és a Notre Dame-ban sem látták volna szívesen :) Úgyhogy leköltözött a Mátra lábához, egy festőműterembe, ahol az ideiglenesgazdit ideiglenesen helyettesítő gazdi egész nap vele volt, este meg nagyokat sétáltak a Mátrában és autóztak, amiért Csoki kifejezetten rajong. Így ment ez míg én barangoltam a világban. Majd mikor hazajöttem és kérdeztem, hogy mikor hozzam el a kutyát éreztem, hogy soha. Mert ők már nagyon megszerették egymást. Úgyhogy hétvégén viszem az örökbefogadási nyilatkozatot. Csokikutya, akárcsak Picasso kutyája, művészkutya lett.
Jó érzés, hogy jó helyre került, hogy mindig meglátogathatom, ha akarom és hogy tényleg egy számomra kedves ember és egy számomra kedves kutya ennyire egymásra talált. És főként köszönöm Rékáéknak, hogy Csoki az életem része lehetett:)
Ezzel egyelőre el is jött a happy end.
Hogy később lesz-e még lakója a kuttykolesznek? Biztos vagyok benne, hogy igen, csak most kicsit csavargok a világban :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése